Gondoltad volna?

Te szoktál vele törődni? Ki az akivel a legszorosabb a barátságod? Aki mindent tud rólad? Ki az akivel megosztod az életed?

- Rég beszéltünk.

- Nem rajtam múlott.

- Sajnálom, mostanában sok más lekötötte a figyelmem.

- Meg, találtál mást akivel beszélgethetsz.

- Nem erről van szó.

- Nem baj, nem az a barát aki akkor van melletted amikor boldog vagy. ( mosoly )

- Ne mosolyogj ilyen gúnyosan... Nem haragszol?

- Miért?

- Hát, hogy mostanában elhanyagoltalak.

- Jaaaaj lökött dehogy hanyagoltál, csak egy kicsit magadra kellett most figyelned. És amúgy is, mindig itt leszek neked. Tudod én nem fordítok neked hátat sosem.

- Mintha az lehetséges lenne... Sajnálom. Látod nem figyelek sosem és mindig bele gázolok a másikba.

- Nem baj. Engem nem tudsz elutálni magadtól, mindig veled leszek.

- Köszönöm.

- Hm... De azért azt ne felejtsd el, bármilyen jó érzés is számítani vagy támaszkodni valakire, rajtam kívül nincs szükséged másra. Nem számít senki és semmi, csak te.

- Igen, de nehéz. Mégis csak emberek között kell élnem a nap huszonnégy órájában és így nehéz megállni, hogy ne vegyek róluk tudomást. ( sóhaj ) Ráadásul mindig bajt okozok magamnak, mert nem tudom befogni a szám.

- Igaz ez tény. De tudod mit? Akkor csak gondolj mindig rám, hogy mennyi minden király dolgot csináltunk együtt és hogy én majd jól bele taposok azokba akik bántanak téged.

- Jaaaa. ( nevetés )

- Na látod máris jobb a kedved. Csak néhány magányos perc kell.

- Azt hiszem nélküled megőrülnék... Igen ez biztos. Te tökéletes vagy.

- Jaj jaj a májam. Hehe. Amúgy! Mi volt ma veled?

- Ááhhh csak a szokásos, próbáltam beolvadni, de ma sem ment igazán. Túl aktív voltam. És mivel jól éreztem magam felpörögtem. Túl sokat beszéltem meg hülyültem. Jól esett, de vissza fog csapódni.

- Azért nem biztos. Ha figyeltél, hogy kinek mit mondasz akkor nem hiszem.

- Hát majd kiderül. De azért így visszagondolva... hmmmmm... jobban szeretek csöndben lenni. Amúgy mostanában nagyon jól érzem magam. Sok idő volt amíg ezt elértem. Nem akarom elrontani. Utálok gödörben lenni, ott sötét van és sötétben téged sem látlak. ( gyenge mosoly )

- Akkor is veled vagyok ám. Csak nem látsz.

- De tudod, hogy én abban hiszek amit látok is és amikor sötét van olyan mintha senki nem lenne velem.

- Azt tudnod kell ha most mindent újra is kezdesz, nem valószínű, hogy minden jó lesz. Oda kell majd figyelned még jobban. Már az elejétől kezdve. Megerőltető lesz.

- Igen tudom.

- Úgy várom már milyen felnőttnek lenni.

- Én is, olyan hihetetlen. Meg félelmetes.

- Az. De tudod nem elcsüggedni ha valami nem olyan mint amilyenek szeretnéd. És ha bármi van én itt vagyok melletted.

- IIIIgen. ( hatalmas vigyor )

- Rohadt nehéz téged kiszedni a gödörből és nem akarom többet.

- De azért ha előfordul ugye segítesz?

- Persze. Csak halld meg amit mondok.

- Mindig hallom.

- Akkor hallgass is rá.

- Jól van. Nehogy lenyelj.

- Nem lenyelni nem foglak viszont egész este járatni fogom az agyam és nem fogsz tőlem aludni.

- Neeee már minden nap azt csinálod.

- Tényleg?

- Ahha. Szóval találj jobbat.

- Hmmm... Kapcsold le a lámpát és próbálj meg nem hozzám szólni.

- Na jóóó van. Itt hagylak.

- Hogy? Megmutatod?

- Tényleg lekapcsolom a lámpát.

- Nem mered.

- Nem- e? Szerinted gyáva vagyok?

- Am... nem, de én vagyok a szívósabb. Én nem sírok a sötétben.

- Gonosz. Már én sem.

- Persze, persze. De most téma váltás. Mit gondolsz a B.A.P Himchanos ficiről?

- ÚÚÚ... Tök jó volt, bár nagyon rövid és lényegre törő de király.

- Ja, nem ezekhez szoktunk, főleg B.A.P?

- Néha jó, ha engedünk a változásnak. Én amúgy szeretem őket is.

- Igen én is. Ühm tudod mi jutott eszembe? Hogy jó, hogy azért egyezik az ízlésünk.

- Hogy érted? Nem esik le. ( nevetés )

- Tudod! Soohyun neked Joon nekem. Aztán másik Soohyun és Ingook. Meg a legalapabb Satoshi...( sóhaj ) Hány év is volt?

- Volt?

- Akkor hány éve?

- Hát 8-9.

- Igen. És még most is melegem lesz tőle.

- Hehe ja. ( szolid mosoly)

- Ez tényleg közös ízlés. ( sunyi mosolygás ) Ntasztikus nede?

- Fejezd be. Egész nap nem gondoltam rá.

- De hogy nem.

- Nem.

- Tudom én.

- Én Kaira gondoltam egész nap.

- Persze meg a porctörire.

- Ne is mondd, jó hogy túl vagy rajta.

- Igen. Nagy nyomás ment le rólam, az biztos. De a vállalkozás dogára nem számítottam...

- Őőő hát igen az szívás volt. Néztem is, hogyan reagálsz majd, de jó voltál.

- Most minek kezdjek el hisztizni? Azzal nem megyek sokra a lap fölött... Na de szóval Kai?

- Heheheeee. A kreol bőrű isten. És hogy táncol?

- N-nek is kreol bőre van... és táncol olyan jól.

- Ahhhh az egyforma izés teszi.

- Akkor ezen nem fogunk össze veszi.

- Nem ám.

- Van kedved ma újra nézni a BtoB B+ Diary-t?

- Perszeeeeeeeee. Utána nézünk valami 2 órás koncertes felvételt.

- Spar-os chips??

- Mindig jöhet!

- Paprikás?

- Még kérdés?

- Hát persze, az azonos ízlés.

- TE ANNAK A LÁNYNAK OTT MI BAJA?

- NEM TUDOM.

- EZ FÉLELMETES, OLYAN MINTHA A SAJÁT ÁRNYÉKÁVAL BESZÉLNE.

Perfume

Perfume

Meg fogtam a kilincset és húzni kezdtem az ajtót. Amint beléptem a zsúfolt terembe körbe vettek a hirtelen felvillanó fények és a sötétség. Ilyenkor magabiztosnak éreztem magam.

Gyorsan körültekintek majd elkezdek előre haladni a tömegben. Jól érezem magam, csak azt akarom, hogy magával ragadjon a zene...semmi másra nem vágyok. Találva egy alkalmas nem túl nyomorgós részt a tömegben elkezdek táncolni, senkivel nem foglalkozok csak azzal hogy minél jobban érezem magam. Általában egyedül jártam szórakozni, mert így legalább senki nem látott aki ismerne így kicsit fel szabadultabb tudtam lenni. Sokan voltak, alig fértünk el, de abban a pillanat ez sem érdekelt. Ahogy telt az idő sok férfi szeme vetődött rám, de nem foglalkoztam velük, mert a bámuláson kívül úgy sem csinálnak mást. A barátaim szerint elijesztem őket...a kisugárzásommal. Hmmm...szerintem meg gyávák. Aki igazi férfi az nem fél egy lánytól, hanem elfogadja a kihívást. Én így gondolom.

Ahogy táncolok a fények teljesen elvakítanak és egy pár pillanatra meg torpanok, mintha a talaj nem lenne egyenletes, elkezdek imbolyogni és valaki nekem is jött, nem túl erősen, végül is csak súroltuk egymást, de abban a pillanatban megcsapta az orrom egy igen erős illat, valamilyen férfi parfüm. Általában nem szeretem a túl erős parfümöket, de ez a mostani egyből megragadott és beleszívta magát agyamba is. Tetszett, nagyon is. Felnézek a férfira aki nekem jött, de a villogó fényektől túl sokat nem láttok belőle. De azt érzékelem, hogy ő észre sem vette azt, hogy neki ment valakinek, mert vissza tekintés nélkül halad tovább annak az ajtónak az irányába ahol én is bejöttem. Láttam amint sötét alakját megvilágítja az ajtón át beszűrődő fény majd eltűnik. Én meg teljesen szerencsétlenül állok egy helyben ami miatt a többi ember néha nekem jön és lökdösnek, de arra a pillanatra meg szűnt számomra a világ. Nem tudtam tovább táncolni, meg akartam találni őt, már csak a kíváncsiság kedvé ért is. Kabát volt rajta, biztos már menni készül. Telefonom kijelzőjén megnéztem az időt 2:36, pedig még soká lesz vége a bulinak. Még pár másodpercig gondolkodok de aztán gyors tempóban el indulok a kijárati ajtó irányába. Kirohantok és tekintetemmel egyből a kinti emberek között kezdek keresni. A fejemben az illatával elindulok az egyik irányba. Meg akarom találni minden áron, bár azt nem tudtam miért. Ahogy fel alá járkálok kezdtem magam kellemetlenül érezni, mégis mit csinálok? Üldözök valakit, ráadásul egy idegent. De mindegy is nem? Elvégre szórakozni jöttem és ez most izgalmasnak tűnik. Kint nincsenek túl sokan ezért könnyen végig pásztázok minden kis zugot. Abban a pillanatban a hátam mögül megint érezem azt a bódító illatot. Ez nem igaz mi az istenért tetszik ennyire? Értetlenkedek reakciómon, majd hirtelen a mellettem elmenő férfira néztek. Rám néz, én meg megbabonázva bámulom, szemeim kikerekednek és a szám tátva marad. Nagyon jó képű, sőt az nem is kifejezés. Ritkán látni ilyen példányt. Ekkor elfordul tőlem és tovább ment abba a terembe ahonnan kijöttünk. Azt már nem most nem veszítelek szem elöl. Gondoltam és bementem utána, hála égnek könnyen kiszúrtam alakját a tömegben is a kabát miatt amit hord. Nem értem nem sül meg benne? De mindegy is. Már nem érdekel a zene csak követtem. Próbálom sugározni felé, hogy hahó valaki kíváncsi rád, figyelj már ide, de semmi. Ez úgy tűnik nem jön be. Pedig a filmekben mindig bejön. Azt hiszem mást kell kitalálnom. Ekkor egy hirtelen ötletem támad és meg fordulok. Az ellenkező irányba indulok el. Körbe megyek a teremen és szemből közelítettem meg áldozatom. Egyfolytában bámulom az arcát hátha feltűnök neki de nem. Újabb remek ötletemet követve neki megyek. Próbálok kissé esetlennek tűnni, és hátra tántorodok mintha elvesztettem volna egy pillanatra az egyensúlyom, és reménykedek hát ha a cuki lány szerep bejön neki. Rám néz de arcán nem látszik, hogy meg lenne lepődve. Csak bámulok rá, ekkor eszembe jutott, remek alkalom.

– Bocsánat figyelmetlen voltam.- Mondtam kissé hangosabban, hogy a zene mellett meg hallja.

Felemelte kezét és vállamra tette, majd finoman oda hajolt arcomhoz, nem annyira közel, de mégis így még erősebben érezhetem az illatát.

– Semmi baj... Nem ütötted meg magad?- ekkor keze lecsúszik karomon csuklómig.

– Nem.- Nagyszerű... most hogy tovább? – Mi a neved?- Kérdezem. Nem bírom tovább. Lehet, hogy ciki de meg kell tudom legalább a nevét. Egy darabig nem válaszol. Csak néz rám. Azt hittem nem is fog válaszolni, de végül megteszi.

– Lee Changsun. – Ezzel el engedi csuklóm és kiegyenesedik. Halványan rám mosolyog, majd elmegy mellettem.

Én meg ott állok tovább egy helyben. Már nem fordultam utána, csak éreztem, hogy valami furcsa érzés kerít hatalmába. A hasamban maró, szorító érzést éreztem, a torkom összeszorult, nyelni is alig bírok. Fejemből most már nem csak a parfümje illatát hanem arcának vonásait sem tudom kiverni. De mindezek ellenére teljes nyugalom uralkodik rajtam. De mégis, mi ez? Elégedettség? Igen. Elégedett vagyok magammal. Csendben, alig halhatóan megformáltam ajkaimmal a nevét. Lee Changsun.

Puzzel

4. Puzzel darabok

Másodpercek, percek, órák, napok, hetek, hónapok teltek el. Lilien és Jaejoong kapcsolata egyre szorosabb lett. Jaejoong szerint mindennél jobban szükségük van egymásra. Szeretik és védelmezik a másikat. Lilien szerint fontosak egymásnak és nagyon jó barátok.

– Elmondtad már neki? – kérdezte Junsu Jaejoongot. Közben megízlelgette a poharába töltött bort.

– Konkrétan még nem.

– Akkor mit vársz tőle!? Tudod, hogy Lilien nem veszi észre a jelzéseket. Ő abból ért, ha elmondják neki, amit kell.

– Tudom. De...

– De??

– Nem hiszem, hogy Lilien ugyan így érez irántam. A múltkor próbáltam viccből felhozni neki a témát, de nem reagált rá túl jól.

– Fontos vagy neki. Az biztos.

– Igen, az biztos, és az is, hogy nem úgy tekint rám, mint ahogy egy szerelmes nő tekint egy férfira.

– Őszintén? Lilien egyikünkre sem tekint férfiként. Csak barátként. Vagy nem is tudom. Azt hiszem...

– Tudom mi baja.

– Oké. Szerintem mondd el neki, mit érzel. – ezzel Junsu felállt és otthagyta Jaejoongot a pultnál.

– De, hogyan valljam be, hogy többet akarok tőle, mint barátság? Egy olyan lánynak, aki fél a férfiaktól, és ezt még magának sem vallja be?

Ezen gondolkodva Jaejoong megitta borát, majd kért még egyet.

Haza érve benyitott az üres és sötét lakásába. Alig tette be a lábát a küszöbön már tárcsázott is telefonján. A tizenegyedik csöngésre bele is szóltak.

– Mondd!

– Gyere át! Baj van.

– Éhes vagy?

– Gyere át! – vált hangja rekedtté.

– Mi az Jaejoong?

– Szükségem van rád.

– Mi történt?

– Gyere! – nyögte fájdalmasan.

– Jézus, Jae mindjárt ott vagyok.

Lilien úgy rohant ahogy csak tudott. Már megint mit csinált? Berohant a hatalmas szálloda ajtaján, fel egyenesen a hatodik emeletre. Berontott Jaejoong lakásába, de megtorpant. Teljesen sötét volt.

– Hahóó! Jae, itt vagy?

– Gyere a teraszra!

– Oké. – Kiérve látta, hogy Jaejoong a korlátnak volt támaszkodva. – Na? Mi az? Baj van? Mit csináltál? Meghúztad az új kocsit? Mondtam ho...

– Nem. Kivételesen nem csináltam semmit.

– Akkor jó. Hála az égnek!

– Másról van szó, és csak hogy tudd nem foglak kímélni.

– Mikor teszed? – kérdezte Lilien Jaejoong mellé érve.

– Szeretlek. – síri csend lett.

– Mi??

– Szeretlek.

– Részeg vagy?

– Nem.

– Akkor miért mondod ezt?

– Már régen el akartam mondani. – semmi válasz. – Lilien?

– Pillanat.

– Próbáljuk meg, oké?

– Mondom pillanat! Várj egy kicsit!

– Mire?

– Csak erő kell.

– Mihez? Meg akarsz ütni? Nem kell ám. Értek a szóból is.

– Nem, most máshoz.

Ezután Lilien elfordult Jaejoongtól és arrébb lépkedett. Jaejoong nem értette. De hirtelen Lilien visszafordult és...

– Lilien, mit tervezel? Mit csinálsz?

Lilien teljes erejéből neki szaladt Jaejoongnak, akit bár váratlanul ért a támadás férfiasan talpon maradt és elkapta a rácsimpaszkodó lányt.

– Ez most mi volt?

– Oké.

– Mi oké? Nem értem.

– Megpróbálhatjuk.

– Komolyan? De… hogy –hogy ilyen hirtelen belementél?

– Tudod ... Nem estél el.

– Hogyan?

– Talpon maradtál. Mindig az volt az egyik vágyam, hogy neki rohanhassak egy férfinak. Kíváncsiságból, hogy talpon marad-e.

– És ez volt a döntő?

– Igen. – Nevette el magát Lilien.

– Akkor ezzel azt akarod mondani, hogy az enyém leszel?

– Minden esetre a barátnőd. Igen. – Nevetett tovább, mire Jaejoong megcsókolta elfojtva a kezdetleges röhögő görcsöt a lánynál.

– Köszönöm.

– Én is.

– Azt hittem velem ez sosem fog megtörténni. Olyan nehéz elhinni.

– Tudom. De bíz bennem. Veled leszek mindig, mindenhol.

– Soha többé nem szólok hozzád, ha nem tartod be a szavad. – Jaejoong elnevette magát. – Rendben.

Sokáig maradtak így, ölelve egymást. Lilien ebben a pillanatban úgy érezte Jaejoong lehet az, ami hiányzott az életéből és boldog volt, hogy végre ő is boldog lehetett.

Jaejoong elmondhatatlanul örült. Végre valóra válik, amire titokban mindig is vágyott, ami mindig hiányzott neki.

De hát ilyen az ember nem? Mindig elesik, majd újra és újra feláll. De ennek lehet így kell lennie. Ki tudja. Talán igaz, hogy egyszer minden ember megtalálja azt, aki nélkül üresnek érzi magát. A hiányzó párját, mint a puzzelnek.

Puzzel

3. Nem is vagy olyan vészes

Lilien meglepődött. A vacsora jó volt. Élvezte Jaejoong társaságát és ígéretéhez híven rengeteget evett. Egy kicsi étterembe ültek be, ami nagyon otthonos volt. Egész végig beszélgettek. Jaejoong kérdezgetett, Lilien válaszolt. Néha szurkálódtak, sokat nevettek. Jól érezték magukat, ami mindkettőjük számára furcsa volt, hiszen ez volt az, amire mindketten vágytak. Nem voltak kínosan csöndes részek, úgy beszélgettek mintha évek óta ismernék egymást. Amióta Lilien Szöulba jött nem igen ment el kikapcsolódni. Nem foglalkozott azzal, hogy barátai legyenek, már nem tartotta létfontosságúnak. Nem törődött már azzal sem, hogy valakivel jobban elbeszélgessen. Megtanulta, már senki sem marad vele túl sokáig, ezért most is csak mosolygott. Miért ne élvezhetné ki azt a rövidke időt, amíg boldog lehet és egésznek érezheti magát. Olyan tökéletes volt minden, egyszer sem kezdett el borongósan gondolkodni és olyan hamar elrepült az idő. Hamar megnyílt Jaejoongnak. Úgy sincs jelentősége. Sosincs.

Jaejoong is az este folyamán egyre felszabadultabbnak érezte magát, pedig egy csepp alkoholt sem fogyasztott. Nagyon boldog volt, hogy Lilien beadta a derekát és eljött vele. Otthon úgyis csak egyedül lett volna, vagy egy bárban itta volna le magát a sárga földig. Nagyon érdekelte azonban, hogy Lilien honnan jött, miért jött, mióta van itt. Ahogy telt az idő észrevette, hogy egyre jobban bámulja a lány szőke haját, kékes színű szemét természetes színű bőrét. Ritkaság volt erre felé, és nagyon tetszett neki. Egy percig sem gondolkodott azon, vajon meg szabad–e bíznia benne. Megbízott. A beszólások és piszkálódások közben is olyan érzése volt, hogy őszinte, megbízható, bár kissé félénk és nagyon önbizalom hiányos, amit igazából nem értett, hiszen nagyon szép és értelmes lány volt. De hát mindenkinek vannak mumusai. Ő már csak tudja. Mikor rákérdezett, hogy miért jött el otthonról, Lilien egy kicsit húzta a száját, de elmondta. Röviden, tömören összefoglalta életét, majd gyorsan le is zárta ezt a kérdést. Nem volt rejtegetni valója, de nem is akart róla beszélni. Szerette volna elfelejteni. Jaejoong ezt is teljesen megértette. Az ő életében is vannak dolgok, amik nem éppen a legelfogadhatóbbak. Nagyon büszke lett magára miután Lilien is megnyílt neki. Nagyon elmerengve mesélt. Lehetett érezni szavaiban a keserűséget, a fáradságot, de akárhányszor egymásra esett a tekintetük Lilien mindig biztatóan elmosolyodott. Mennyi erő és kitartás van benne. Egyszer csak Lilien törte meg a bizalmas beszélgetést.

– Máskor is volt már, hogy ittasan vezettél?

– Hát... igen. Sajnos.

– Volt már, hogy baj is lett belőle?

– Egyszer, de hála az égnek csak magamban tettem kárt. – szégyellte az alkohollal való kapcsolatát.

– Miért jó az alkohol?

– Miért?

– Az íze nem jó, nagyon drága, és csak a baj van vele.

– Baj? Igen, de tudod, vannak emberek, akik nem képesek elviselni az életet, a fájdalmakat és a kudarcot. Túl gyengék. Az alkoholtól pedig egy ideig erősnek érzik magukat.

– Én sem vagyok erős. – Jaejoong erre rá nézett. Miért ennyire reményvesztett? Nem is tudja milyen erős. – Mégsem iszok. Nem oldom meg vele a problémákat... és tényleg szörnyű az íze. – nevette el magát Lilien.

Milyen igaza van. De bárcsak ennyire egyszerű lenne. Végül Jaejoong is elnevette magát a dolog abszurditásán. Ez a lány nagyon reálisan lát mindent. Hisz az álmokban, de nem él bennük. Fél az álmoktól. Ezen merengve hirtelen rájött, hogy mi is az, ami miatt igazán a lánnyal akart lenni: mert erősnek mutatja magát, de valójában nagyon törékeny, és szeretné megvédeni. Bebizonyítani neki, hogy nem kell félnie az álmaitól. De hogyan csinálja? Hiszen ő maga sem tudja, hogy ez hogyan lehetséges.

A vacsora után Jaejoong ígéretéhez híven haza vitte Lilient. Leparkolt a tízemeletes ház előtt, majd kiszállt és kinyitotta az ajtót Liliennek is.

– Köszönöm a vacsorát!

– Jó volt? Élvezted?

– Mit?

– A társaságom?

– Hmm. Igen.

– Még mindig bunkónak tartasz?

– Nem annyira.

– Nem annyira? Ez mit jelenet?

– Azt, hogy már nem tartalak „annyira bunkónak”, mint eddig, mivel rájöttem te is csak egy ember vagy, aki nem csak a boldog énjét mutatja a világnak.

– Te is csak? Miért? Ki még?

Lilien keserű mosollyal az arcán nézet Jaejoong sötét színű szemeibe.

– Én is ilyen vagyok... Szerintem.

Jaejoong ezen elgondolkodott. Lehet, hogy ezért is érdeklődik iránta? Mert önmagát látja benne, és tudja, neki is szüksége van valakire. Csak Lilien már lemondott róla, hogy megkeresse azt a valakit.

– És jó, hogy ilyen vagyok?

– Inkább nem könnyű. Tudod, senki sem szereti az őszinte embereket, mert mindig igazat mondanak, és az igazság sokszor fáj... Nagyon fáj.

– Én...

– Akkor? Most visszakapom a táskám?

Jeajoong meglepődött az újabb hirtelen témaváltáson.

– Persze, de előtte...

– Nem.

– Mit nem? Nem is mondtam semmit.

– Csak add vissza!

– Jól van na. – Jaejoong hátra ment a kocsi csomagtartójához és kivette a táskát. – Itt van.

– Köszönöm.

– Igazán nincs mit.

Néztek egymásra egy darabig majd Jaejoong megszólalt.

– Menj csak be.

– Oké. – ezzel Lilien megfordult és elindult otthona irányába. – Jaejoong! – szólt hirtelen vissza. Jaejoong meglepetten nézett rá. – Köszönöm.

– Most mit? – húzta száját félmosolyra.

– Csak, köszönöm.

Nem értette pontosan, mit köszönt meg, de valahogy a lelkének nagyon jól esett és úgy érezte neki is ezt kell mondania.

– Én is.

Puzzel

2. Miért csinálod?

A háztömbök egymás után suhantak el. Egy utca... két utca... Jaejoong mit sem törődve a sebességkorlátozással és azzal, ami az éjjel történt, hajtott végig a városon. Útja haza vezette ahol rögtön felhívta a menedzserét, hogy durva volt a múlt éjszakája és nem tud bemenni ma a kiadóhoz. A menedzsere nem örült a hírnek és meg is dorgálta érte, de hát ha Jaejoong katasztrofális állapotban van, akkor úgysem tud vele mihez kezdeni. A hazugság után Jaejoong rendbe hozta magát. Átöltözött és gabona pehelyből álló reggelijével leült a nappaliban lévő kanapéra és tüzetesebben átvizsgálta Lilien táskáját.

– Női táska. – Így állt neki a turkálásnak. – Esernyő?? Miért van nála esernyő nyáron? Tovább kutakodott: rágó, tollak, tükör, női dolgos kis táska, alapozó, szempilla spirál, egy üres flakon, kézkrém, jogosítvány. – Tényleg van jogsija! – Végül a táska külső zsebében megtalálta a lakcímkártyáját tartó tokot.

– Meg vagy! – jelentette ki miután beazonosította merre lehet a cím a városon belül.

Nem tudott lemondani a lehetőségről, hogy most megtudhatja egy lány táskájának titkait, ezért tovább kutakodott. Egyre inkább erősödött benne az az érzés, hogy ez a lány mindenre fel van készülve. Aztán talált egy kártyát az egyik belső zsebben.

– Kerámia ékek. – olvasta a kártyán szereplő üzlet nevét. Ez nincs messze attól a kereszteződéstől, ahol összefutott Liliennel.

Jaejoong ekkor már tudta, mit tesz. Vigyor ült ki az arcára. Hogy lehetek ennyire zseniális!

– Viszont látásra.

– Szia, Lilien! Vigyáz magadra, és fogad meg a tanácsom!

– Rendben, úgy teszek majd. – indult el a lány az ajtó felé, közben még integetett az idős üzlettulajdonosnak. Ahogy kilépet mosolya az arcára fagyott.

– Szia!

– Hát te meg mit akarsz itt?

– Áu!! Ez fájt. De megértem. Mindegy. Nem hiányzik valamid?

– Most, hogy mondod… de.

– És mid?

– A táskám, amit a fejed alá tettem.

– Pontosan. – mosolyodott el Jaeoong. – Nálam van, ha kell.

– Nálad? Mikor visszamentem nem találtam. Azt hittem kidobtad az első kukába, hogy eltüntesd a bizonyítékokat arról, hogy bármi történt volna.

– Miért feltételezel rólam ilyen rosszat?

– Talán mert bunkó vagy?

– Jogos. Haza vigyelek? Köszönet képen?

– Nem. Viszont, ha nálad van a táskám kérlek add vissza!

– Csak ha haza vihetlek.

– Inkább csak add oda. Jobb lesz neked is.

– Te nem tudod mi jó nekem. – mondta és némi sértettség jelent meg arcán.

– Igaz.

– Ha beszállsz a kocsiba és haza vihetlek visszakapod.

– Hhhh. – csóválta meg Lilien a fejét. – Legyen.

Jaejoong megint hatalmas vigyort varázsolt arcára és megkerülve a kocsit. Kinyitotta a jobb oldali ajtót. Lilien a száját húzva beszállt, Jaejoong pedig becsukta az ajtót, majd elégedett mosollyal az arcán ő is beszállt. Beindította a kocsit és kihajtott a fő útra.

– Nem erre lakok. – szólalt meg Lilien hat perccel miután beszállt Jaejoong kocsijába.

– Tudom. – jött a válasz, de Jaejoong még csak rá sem nézett.

– Most nem vagy részeg ugye?

Erre Jaejoong szúrós szemmel nézett a lányra, és kissé sértettnek tűnt, már csak a feltételezéstől.

– Nem.

– Akkor meg? Nem rég nem azt mondtad tudod hol lakok?

– Igen, tudom is.

– Akkor magyarázd meg, miért kocsikázol velem a város másik végébe!

– Talán ellened van?

– Igen. – jött a határozott válsz.

Jaejoong nem erre a válaszra számított. Megszokta, hogy a nők rajonganak érte, de ez a lány más volt. Nem volt kedves vele, de még csak nem is játszotta meg magát.

– Hát pedig most addig kocsikázunk, amíg kedvesebb nem leszel.

– Mi!? Még hogy én legyek kedvesebb!? Te sem viszed ám túlzásba! – dörgölte Lilien a férfi orra alá a tényeket.

– Tudom, hogy nem voltam a legjobb állapotban a múltkor. Én sem vagyok tökéletes és neked elmondom, hogy nem jövök ki túl jól az emberekkel. Nem alkalmazkodok egykönnyen, de a találkozásunk óta én legalább már próbálkoztam kedves lenni. – vágott vissza Jaejoong.

Lilien elgondolkozott. Végül is Jaejoong is ember. Ebben igaza van. Meg hát, az átlagemberek is lehetnek elviselhetetlenek, bunkók és követnek el ilyen hibát. Lilien már csak tudta. Hasonló szociális problémákkal küzdött ő is. Vett egy mély levegőt és Jaejoongra nézett.

– Mikor adod vissza a táskám?

– Te tényleg csak a táskád miatt ültél a kocsimba?

– Igen.

Jaejoong megszeppent a válaszon. Pár perc néma csend következett. Jaejoong nem akarta ennyivel feladni, mert kezdte Lilien felkelteni az érdeklődését. Még nem tudta pontosan mi az az érzés, ami ébredezik benne, de rá akart jönni. Tetszett neki, hogy a lány kemény ellenfél, és nem fél kimondani, amit gondol. Nem tudta megmagyarázni miért, de meg akarta ismerni. Annyira vágyott valakire, egy barátra, aki megérti és mellette marad annak ellenére, hogy néha milyen elviselhetetlen és lekezelő tud lenni az emberekkel. Akart valakit, aki törődik vele, és valami oknál fogva úgy érezte Lilien lehet ez a valaki. A lányt nem érdekelte, hogy híresség, pedig külföldi létére tudta ki is ő, szóval ismeri, de nem úgy csinál, mint egy rajongó. Egyszerűen csak egy embernek nézi és úgy is kezeli. Jaejoongnak pedig ez kell. Mivel Lilien nem koreai származású nem ismeri a kultúrájukat, hogy mit szabad és mit nem...

– Hova viszel? – kérdezte Lilien megszakítva Jaejoong gondolat menetét.

– Hova szeretnél menni?

– Haza.

– Azon kívül. Mondjuk… most nem vagy éhes? Elviszlek vacsorázni. Mit szólsz?

Lilien gondolkodott az ajánlaton. Belemenjen-e, végül is Jaejoong tényleg normálisan viselkedik a múltkorihoz képest.

– Rendben. De ki eszlek a vagyonodból. – nézett a férfira, aki csak visszamosolygott rá.

– Ahhoz többször el kell velem jönnöd.

Puzzel

1. Amikor találkoztunk

Szokásához híven, Lilien miután végzett a munkában elment abba a kis éjjel-nappali boltba, ahol már törzsvendégnek számított. Bevásárolt és fáradtan, de elégedetten indult el kis lakása felé. Hűvös volt az idő, pedig már június vége volt. Már itt kéne lennie a nyárnak, de esténként ennek semmi nyoma sem volt.

Lilien nagyon boldognak látszott, hiszen volt munkahelye, otthona, meg tudta venni, amire szüksége volt. A kérdésre, vajon tényleg boldog-e, azt válaszolná: nem. Eljött Szöulba, otthagyva régi életét, hogy tiszta lappal újat kezdhessen, de itt sem úgy történnek a dolgok, ahogy szerette volna. Persze még így is sokkal jobban érezte magát itt, mint régi otthonában. Az embereknek fel sem tűnt mitől szenved, mert sokaknak meg volt az, ami neki nem, és nem tudott rájönni, mért. Huszonöt év alatt nem tudott rájönni, mi nem stimmel vele. Néha úgy tűnt beletörődött, de legbelül tudta, hogy ez nem igaz.

Magában dúdolva, és ábrándozva lépkedett hazafelé. Már csak pár háztömbre volt attól a háztól, amelyben lakott. Alig várta, hogy szerényen berendezett kis lakásában legyen, ami az övé, csak az övé. Boldog mosoly ült ki arcára. A belvárosban elsétált a pláza előtt, és a hatalmas üvegfalban megnézte magát. Megállt, és tetőtől talpig végignézett tükörképén. Mi van vele? Miért nem fontos senkinek? Pedig csinos, tiszta, ápolt, de ez senkit nem érdekelt. Senki nem látta, hogy milyen értékek vannak benne, viszont a hibáit rögtön mindenki észrevette.

– Mit csinálok mindig rosszul? – kérdezte a tükörképét.

Mivel választ nem kapott, megvonta a vállát és tovább ment. Az úttesten lévő zebrához érve látta, hogy zöld a gyalogosok tájékoztatásául szolgáló jelző lámpa, ezért lelépett az útra. Ahogy haladt keresztül az úttesten szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Egy autó volt. Fekete Peugeot. Nyugodtan haladt tovább, de rá kellett jönnie, az autó nem fog megállni, hiába van neki piros jelzése. Abban a pillanatban, hogy ezt végig gondolta megdermedt, akár csak a macskák ilyen helyzetben, és csak figyelte az egyre közeledő járművet. A sofőr körülbelül hat méterre a zebrától kezdett bele a satu fékbe, és rántotta jobbra a kormányt. Kisodródott a szélső sávba, füstöltek a kerekei és keresztbe fordult az úttesten. Lilien ekkor szaladt félre és szemét az autóra szegezte. Amint észhez tért rémületéből rögtön a kocsiban ülő alakra nézett. Látta, hogy a fejét a kormányra hajtja, és nem mozdul. Nem tudta odamenjen-e vagy sem. Pár másodperc múlva elszállt hirtelen jött félelme és odasietett az autóhoz. Körbe járta, majd a vezető felőli ajtón bekopogott. A sofőr továbbra sem mozdult.

– Hahó! Jól van? – kérdezte, de nem jött válasz.

Sóhajtott egyet és újra kopogott, kicsit erősebben. Semmi.

– Ez így nem jó. Megfogta a kilincset és végig futott az agyán, mi van, ha meghalt? Akkor ő lesz a hibás? Mit csinál majd?

Nem töprengett tovább. Meghúzta a kilincset és kinyitotta az ajtót. Egy férfi ült a volánnál. Öltöny volt rajta. Arccal a kormányra volt borulva, de úgy tűnt normálisan lélegzik. Lilien egy hosszú gondolkodás után a KRESZ oktatáson tanult fogás segítségével kihúzta a férfit és a földre fektette. Mikor szemtől szembe látta az illető arcát rájött, hogy aki majdnem elütötte az nem más, mint Kim Jaejoong. Amint ez tudatosult benne visszatért a való világba, és abban a pillanatban megcsapta orrát az erős alkohol szag.

– Részeg. – állapította meg, és körbenézett, van-e valaki más rajta kívül a környéken. Nem lenne jó Jaejoongnak, ha valaki észrevenné mi történt.

Kettőjükön kívül senki nem volt az utcán. Lilien gondolkodott, mit is csináljon. Itt nem hagyhatja, ha meg találja valaki ugyan úgy bajban lesz. Így hát nagy nehezen felhúzta a járdára, kinyújtotta végtagjait, majd fejét megemelve táskáját alá tette. Nagyokat sóhajtozva nézte, amint a férfi egyenletesen veszi a levegőt.

– Legalább nem halott. Majd csak felébred.

Elkezdett körbe nézelődni. Itt hagyni nem akarta, ezért fogta magát és leült egy padra, majd onnan bámulta tovább.

– Miért van ilyen hűvös?

Lilien arra eszmélt fel, hogy feje hátra bicsaklik. Amikor szemét kinyitotta szüksége volt egy kis időre, amíg megszokta a napfényt. Nappal lett. Tök jó. Ránézett Jaejoongra és megállapította: elmozdult. Szóval nem lehet nagy baja.

Abban a pillanatban meg is mozdult, kezét homlokára, majd szemére tette és elkezdte azt dörzsölni. Nyögött néhányat és felült. Lilien odament hozzá és mellé guggolt.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Hmm... azt hiszem. Mi történt? – nézett értetlenül körbe Jaejoong.

– Hát majdnem elgázoltál, mikor átmentem a zebrán.

– Jézusom!! Hol a kocsim? – nézett rémülten körbe.

– Nem.

– Mit nem? – kérdezte Jaejoong értetlenül.

– Nem lett semmi bajom. Köszönöm kérdésed, de te ittasan vezettél ugye?

– Igen. Nem szóltál ugye senkinek? Bajom lesz, ha hívtál valakit. Mégis hova lett az autóm?

– Nem hívtam senkit. A kocsiddal pedig félre álltam. A pláza parkolójában megtalálod. – mondta Lilien büszkén és kihúzta magát.

– Hogy mit csináltál a kocsimmal!? Van egyáltalán jogsid? Ugye nem karcoltad meg?

– Nekem van, de neked nem sokáig lesz, ha így folytatod.

Jaejoong lehajtotta a fejét, és káromkodott egyet. Vett egy mély levegőt, kifújta, majd felnézett Lilienre.

– Mit kérsz a hallgatásért cserébe? – nézett egyenesen a szemébe, és olyan arcot vágott, mint aki felsőbbrendűnek képzeli magát.

– Hogy mi? – Lilien értetlenkedve nézett rá. Ő nem is gondolt ilyesmire. – Semmit, csak annyit hogy kezdj magaddal valamit, mert egész este itt voltam miattad és fázok. Fáj mindenem. Ráadásul éhes is vagyok. Szóval, szia. Meg leszel ugye? – ezzel felegyenesedett és sarkon fordult.

Elindult a zebra felé és körbenézett jó alaposan mindkét irányba, várt pár másodpercet és gyors léptekkel elindult át a másik oldalra.

Jaejoong csak nézte, amint a lány távolodik. Fel sem fogta milyen hirtelen lett otthagyva. Szemével végig követte amint eltűnik az egyik utcában. Felállt, és nyújtózkodott, körbe nézet, de még mindig senki nem járt a környéken.

Most el kéne tűnnie, mielőtt észreveszik, hogy az éjszakát a járdán fekve töltötte. Felkelt, leporolta ruháját és ekkor vette észre, hogy a feje alá volt téve valami. A lány táskája. Fölvette a földről és abba az irányba tekintett, amerre látta a lányt elmenni de teljesen eltűnt már látóteréből. Inkább elindult kocsija felé. Azon kezdett töprengeni, nem volt-e kissé arrogáns, elvégre majdnem elgázolta, de ő itt maradt segíteni és még eddig bajba sem sodorta. Ráadásul a táskáját is elhagyta miatta.

Ahogy oda ért az autóhoz meg állapította, hogy semmi baja.

– Tényleg tud vezetni. – Ha egy karcolás lett volna rajta gondolkodhatott volna, hogyan magyarázza meg a menedzsernek. Beszállt, a táskát ledobta az anyós ülésre és beindította a motort. Milyen figyelmes volt az a lány, hogy a kabátja zsebébe tette a kulcsot. Még csak a nevét sem kérdezte meg. Ránézett a mellette heverő táskára és úgy döntött vissza szolgáltatja neki, akkor majd odafigyel, hogy ne a bunkó idol énjét mutassa neki. Belenyúlt és kivette belőle a papírokat.

– Ezekre biztos szükséged lesz... Ro Lilien. – Elmosolyodott, kezét a kormánykerékre tette, egyesbe rakta a sebesség váltót és beletaposott a gázba.

KeyBoriTasz

KeyBoriTasz

– Mit keresel te itt? – tettem fel a kérdést drága de nem egyetlen idol iskolatársamnak, aki éppen a rajzteremben felállított beállítás almáját dézsmálta. – Hm? Mit csinálsz? Azt rajzoljuk. – mondtam kissé ingerültebben, mert arra az almára még igencsak szükségem lett volna.

– Őőő. Azt hittem nem kell. Más már bele harapott az egyik oldalon.

– És ez feljogosít arra, hogy megedd a másik felét?

– Bocs.– majd ledobta az asztalra a megrágcsált gyümölcsöt.

Megtörölte kezét a pólója aljába, állát felszegte és elindult kifelé az ajtón.

– Ennyi? Bocs? Ennyivel el van rendezve?

– Csak egy alma. Most mit rinyálsz?

– Rinyálok? Én kérek elnézést, mert felháborodok azon, hogy bele ettél a munkánkba.

– Jaj már! Annyira nagy cucc? Majd megoldod szépen és raksz oda másikat.

Lenyeltem mérgem, nincs értelem veszekednem vele, úgysem fogja megérteni.

– Igen. Persze majd megoldom. – mosolyogtam rá.

Kicsit furcsán nézett de vállat vonva elment.

Elkezdtem rendezgetni a tantermet. Volt még időm egy új beállítást össze rakni mielőtt a szakkör elkezdődött. Mivel almám nem volt ezért egy felfüggesztett drapériát állítottam be. Amikor minden tökéletes lett jöttek a többiek. Kérdezték miért változott a beállítás, mert úgy tudták végig rajzoljuk ahogy elfogy az alma. Azt mondtam nekik nem bírta ki és elmászott. Ezen nevettek egyet majd nagy lendülettel vetettük bele magunkat a munkában, de én nem tudtam a kis összetűzésemet Kibummal elfelejteni. Hamar eltelt a rajzszakköre szánt három óra, és már pakolni is kellett. Ahogy pakoltam a kezembe akadt néhány régebbi rajz, amik isteni ötlet adtak.

– Én rinyálok? Na majd meglátjuk. – motyogtam magamban.

Másnap végig szenvedtem az első négy órámat. Az ötödik az ének volt amit szertettem, de azt már kevésbé, hogy Kibummal és a kis idol csapatával vagyok egy csoportban. Név szerint a jó csávók bandájába tartozott Jonghyun, Jinki, Taemin, Minho és Kibum. Ragyogóak, tehetségesek és nem utolsósorban helyesek is. Ők a mi kis szemünk fényei. Na igen! Valamik a szemünkben, de nem fények. Főleg nem Kibum a tegnapi tettével és viselkedésével.

Miután túléltem az éneket elmentem az ebédlőbe. Elkezdtem enni, de alig tartottam az ebédem felénél amikor meghatoltam Kibum hangját.

– Remek. – dünnyögtem.

Kizártam őket a tudatomból, de pár perc múlva elkezdtem fülelni. Esküszöm nem voltam rá kíváncsi de hát, hogy csukhatnám be a fülem? Meghallottam, amint egy lányról beszélt, barna hajú és szemű, magas és eszméleten hisztis. Ezekkel a jelzőkkel illette Kibum a lányt. A tegnap történtek után tuti, hogy rólam beszél. Mit képzel!? Felálltam az asztaltól és elindultam az asztaluk felé. Épp szólásra nyitottam volna a számat...

- Ez a Kira! Ha tudom, hogy ilyen hibbant! Ráadásul semmi divat érzéke.! Láttátok már ma? Egy rózsaszín topphoz, keki zöld szoknyát vet fel. Uhhhh, borzalmas!

Ohh. Ez nem én vagyok. De ekkor már késő volt. Az asztaluk előtt álltam és nagy szemekkel néztem az öt ragyogó srácra. Ciki.

– Na, mi van? -kérdezte Kibum nagyon bunkón.

– Mi? – eszméltem fel.

– MI VAN? Minek jöttél ide?

Uhhh te, ez a gyerek kezd tényleg felhúzni. Gondolkodj.

– Tartozol nekem. – nyögtem ki végül.

– Mi!?

– Na mi, mi? Jól halottad. – próbáltam határozott tekintettel nézni rá. Tegnap megetted az almám.

Hatalmas röhögés zavarta meg a szemcsatánkat.

– Mit csináltál? – kérdezte Jonghyun és hátba verte Kibumot úgy, hogy az előre vágódott az asztalnak.

– Semmit!

– Hát, ez a lány azt mondja megetted az almáját. Melyiket? Mert valamit biztos nem csináltál jól, ha ma így fel van háborodva.

– Csak tegnap sírt nekem, mert szerinte egy hatalmas bűnt követtem el azzal, hogy megettem azt az almát, amibe Éva már beleharapott.

– Igen, és nem tudtam pótolni ezért tartozol nekem.

– Hajjj...Oké. – válaszolta halál nyugodtan.

– Mi? – én viszont meglepődtem, további szócsatára számítottam. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar megadja magát.

A többiek a torkuk köszörülték, elnéztek a másik irányba, majd lassan hátratolták székeiket és elviharzottak. Haverok, mindig számíthatsz rájuk.

– Na, jól van. Bökd ki mit akarsz! Aláírást? Egyközös képet? Randizni? Vagy esetleg smárolni?

– Nem! – jöttem zavarba. – Ugyan eszembe sem jutott.

– Akkor? Mit ilyen nagy a szád? – felállt és elindult kifelé a többiek után.

– Szükségem van a testedre. -szóltam utána.

Erre akkorát esett, hogy öröm volt nézni. Úgy tűnik az ilyenekre nincs felkészülve.

– Mi!? – kérdezett, majd felugrott a földről.

– Jól halottad. Ma 5-kor a 13/c teremben várlak. – elindultam én is, de visszafordulva hozzátettem. – Készülj fel! Ez egy nagyon hosszú menet lesz, és sajogni fog mindened.

Kibum erre eltátotta a száját, és lefagyva állt az ebédlő közepén. Vicces. Sikerült pofára ejtenem. Pedig nem is túloztam, mint ahogy ő. Fogtam a cuccom és elmentem mellette. Had gondolkodjon az a pici agya.

A nap hátra levő részében volt még két órám. Az a nőstényördög angoltanár általában mindig felhúzza az agyam, de ma nem sikerült. Egész órán csak arra tudtam gondolni, hogy suli után adok ám Kibumnak. Amikor elképzeltem mit fog majd szenvedni, nevetnem kellett. Hamar eltelt az angol óra, és én már repültem is a terembe, ahova Kibumot rendeltem. Meglepetésemre, már ott volt. Kíváncsian nézelődött. Mikor észre vette, hogy megjöttem csodálkozva kérdezte meg:

– Te most komolyan itt akarod csinálni!? – csodálkozott el.

– Igen, persze! Szerinted miért hívtalak volna ide ha nem itt akarnám.

– Oooké. – mondta és körbe pillantott. – Hogy akarod?

– Húzz egy széket az asztal mellé és ülj le.

Oda húzott magának egy széket. Levette pulóverét, ami alatt egy kék póló volt. Leült és felnézett rám. Én leültem vele szemben egy bakra. Egy kissé értetlen fejet vágott.

– Ne mozdulj.

– Mit csinálsz? – kérdezte, meglepve.

– Hát, felhasználom a tested. – mondtam teljes nyugodtsággal és elkezdtem rajzolni.

Fél óra múlva Kibum törte meg a csendet, egy tüsszentéssel.

– Egészségedre. – mondtam.

– Mi ez!?

– Mi mi?

Megint tüsszentett. És elkezdte a fejét forgatni.

– Mondtam ne mozogj.

– De van valami ami irritálja az orrom.

Elkezdett az asztalon nézelődni, majd kis idő múlva...

– Meg van!

– Mégis micsoda? – de elegem lett a mi kérdésből.

– Ez irritált annyira. – és felemelte az asztalon heverő tárgyak közül a borsótartót. – Allergiás vagyok a borsóra.

– Áhh. – tudomásul vettem.

Felállt és arrább vitte a kis tartót. Miután vissza ült én folytattam a rajzolást. Egy óra múlva megszólalt.

– Még meddig?

– Már csak két óra.

– Ahhh!! Kegyetlen vagy.

– Ne beszélj! Mozog az arcod.

– Bocsánat.

Erre elmosolyodtam a rajztábla mögött. Normálisan bocsánatot kért. Ez haladás. Három óra múlva kész lettem. Elégedett voltam magammal. Ezzel az új szénceruzával gyorsan lehet haladni. Mikor felpillantottam láttam, hogy Kibum mozdulatlan. Elaludt. Nem lehet valami kényelmes így aludni, de legalább csöndben maradt és nem mozgott. Lettem az eszközöket a kezemből és az ölemből a táblát. Halkan kimentem, hogy megmossam a kezem. Mikor visszamentem a terembe Kibum már felébredt és a rajzot nézte, amit róla készítettem.

– Ez... Ez fantasztikus. – és hangjában csodálatot halottam ki.

– Tetszik?

– Igen. Ez eszméletlen jó. Nagyon ügyes vagy.

– Köszönöm.

Elindult a tanári asztalhoz és felvette az ott heverő rajzokat is.

– Ezt mind te készítetted? -nézett rám nagy szemekkel. Sehol nem látszódott benne az az idegesítő alak akit eddig ismertem.

– Igen.

– Hogy tudsz ilyeneket csinálni?

– Sokat gyakorolok... Főleg ha hagynak, és nem eszik meg a beállításomat.

– Sajnálom. – mondta fejét lehajtva.

– Rendben. Mehetsz.

– Máris? – tette le a rajzokat.

– Talán szeretnél még modellt ülni? Nem volt még elég.

Lesütötte szemét.

– Szeretném látni a többi munkád, és azt is hogyan dolgozol.

– Rendben. – mosolyodtam el szélesen. – akkor gyere el holnap is.

– Itt leszek. – és a mosoly, amit rám villantott, tisztának és őszintének tűnt.

Megfordult és elindult kifelé a teremből. Sántított kicsit. Erre csak kuncogtam magamba. Elzsibbadt a lába.