Puzzel

2. Miért csinálod?

A háztömbök egymás után suhantak el. Egy utca... két utca... Jaejoong mit sem törődve a sebességkorlátozással és azzal, ami az éjjel történt, hajtott végig a városon. Útja haza vezette ahol rögtön felhívta a menedzserét, hogy durva volt a múlt éjszakája és nem tud bemenni ma a kiadóhoz. A menedzsere nem örült a hírnek és meg is dorgálta érte, de hát ha Jaejoong katasztrofális állapotban van, akkor úgysem tud vele mihez kezdeni. A hazugság után Jaejoong rendbe hozta magát. Átöltözött és gabona pehelyből álló reggelijével leült a nappaliban lévő kanapéra és tüzetesebben átvizsgálta Lilien táskáját.

– Női táska. – Így állt neki a turkálásnak. – Esernyő?? Miért van nála esernyő nyáron? Tovább kutakodott: rágó, tollak, tükör, női dolgos kis táska, alapozó, szempilla spirál, egy üres flakon, kézkrém, jogosítvány. – Tényleg van jogsija! – Végül a táska külső zsebében megtalálta a lakcímkártyáját tartó tokot.

– Meg vagy! – jelentette ki miután beazonosította merre lehet a cím a városon belül.

Nem tudott lemondani a lehetőségről, hogy most megtudhatja egy lány táskájának titkait, ezért tovább kutakodott. Egyre inkább erősödött benne az az érzés, hogy ez a lány mindenre fel van készülve. Aztán talált egy kártyát az egyik belső zsebben.

– Kerámia ékek. – olvasta a kártyán szereplő üzlet nevét. Ez nincs messze attól a kereszteződéstől, ahol összefutott Liliennel.

Jaejoong ekkor már tudta, mit tesz. Vigyor ült ki az arcára. Hogy lehetek ennyire zseniális!

– Viszont látásra.

– Szia, Lilien! Vigyáz magadra, és fogad meg a tanácsom!

– Rendben, úgy teszek majd. – indult el a lány az ajtó felé, közben még integetett az idős üzlettulajdonosnak. Ahogy kilépet mosolya az arcára fagyott.

– Szia!

– Hát te meg mit akarsz itt?

– Áu!! Ez fájt. De megértem. Mindegy. Nem hiányzik valamid?

– Most, hogy mondod… de.

– És mid?

– A táskám, amit a fejed alá tettem.

– Pontosan. – mosolyodott el Jaeoong. – Nálam van, ha kell.

– Nálad? Mikor visszamentem nem találtam. Azt hittem kidobtad az első kukába, hogy eltüntesd a bizonyítékokat arról, hogy bármi történt volna.

– Miért feltételezel rólam ilyen rosszat?

– Talán mert bunkó vagy?

– Jogos. Haza vigyelek? Köszönet képen?

– Nem. Viszont, ha nálad van a táskám kérlek add vissza!

– Csak ha haza vihetlek.

– Inkább csak add oda. Jobb lesz neked is.

– Te nem tudod mi jó nekem. – mondta és némi sértettség jelent meg arcán.

– Igaz.

– Ha beszállsz a kocsiba és haza vihetlek visszakapod.

– Hhhh. – csóválta meg Lilien a fejét. – Legyen.

Jaejoong megint hatalmas vigyort varázsolt arcára és megkerülve a kocsit. Kinyitotta a jobb oldali ajtót. Lilien a száját húzva beszállt, Jaejoong pedig becsukta az ajtót, majd elégedett mosollyal az arcán ő is beszállt. Beindította a kocsit és kihajtott a fő útra.

– Nem erre lakok. – szólalt meg Lilien hat perccel miután beszállt Jaejoong kocsijába.

– Tudom. – jött a válasz, de Jaejoong még csak rá sem nézett.

– Most nem vagy részeg ugye?

Erre Jaejoong szúrós szemmel nézett a lányra, és kissé sértettnek tűnt, már csak a feltételezéstől.

– Nem.

– Akkor meg? Nem rég nem azt mondtad tudod hol lakok?

– Igen, tudom is.

– Akkor magyarázd meg, miért kocsikázol velem a város másik végébe!

– Talán ellened van?

– Igen. – jött a határozott válsz.

Jaejoong nem erre a válaszra számított. Megszokta, hogy a nők rajonganak érte, de ez a lány más volt. Nem volt kedves vele, de még csak nem is játszotta meg magát.

– Hát pedig most addig kocsikázunk, amíg kedvesebb nem leszel.

– Mi!? Még hogy én legyek kedvesebb!? Te sem viszed ám túlzásba! – dörgölte Lilien a férfi orra alá a tényeket.

– Tudom, hogy nem voltam a legjobb állapotban a múltkor. Én sem vagyok tökéletes és neked elmondom, hogy nem jövök ki túl jól az emberekkel. Nem alkalmazkodok egykönnyen, de a találkozásunk óta én legalább már próbálkoztam kedves lenni. – vágott vissza Jaejoong.

Lilien elgondolkozott. Végül is Jaejoong is ember. Ebben igaza van. Meg hát, az átlagemberek is lehetnek elviselhetetlenek, bunkók és követnek el ilyen hibát. Lilien már csak tudta. Hasonló szociális problémákkal küzdött ő is. Vett egy mély levegőt és Jaejoongra nézett.

– Mikor adod vissza a táskám?

– Te tényleg csak a táskád miatt ültél a kocsimba?

– Igen.

Jaejoong megszeppent a válaszon. Pár perc néma csend következett. Jaejoong nem akarta ennyivel feladni, mert kezdte Lilien felkelteni az érdeklődését. Még nem tudta pontosan mi az az érzés, ami ébredezik benne, de rá akart jönni. Tetszett neki, hogy a lány kemény ellenfél, és nem fél kimondani, amit gondol. Nem tudta megmagyarázni miért, de meg akarta ismerni. Annyira vágyott valakire, egy barátra, aki megérti és mellette marad annak ellenére, hogy néha milyen elviselhetetlen és lekezelő tud lenni az emberekkel. Akart valakit, aki törődik vele, és valami oknál fogva úgy érezte Lilien lehet ez a valaki. A lányt nem érdekelte, hogy híresség, pedig külföldi létére tudta ki is ő, szóval ismeri, de nem úgy csinál, mint egy rajongó. Egyszerűen csak egy embernek nézi és úgy is kezeli. Jaejoongnak pedig ez kell. Mivel Lilien nem koreai származású nem ismeri a kultúrájukat, hogy mit szabad és mit nem...

– Hova viszel? – kérdezte Lilien megszakítva Jaejoong gondolat menetét.

– Hova szeretnél menni?

– Haza.

– Azon kívül. Mondjuk… most nem vagy éhes? Elviszlek vacsorázni. Mit szólsz?

Lilien gondolkodott az ajánlaton. Belemenjen-e, végül is Jaejoong tényleg normálisan viselkedik a múltkorihoz képest.

– Rendben. De ki eszlek a vagyonodból. – nézett a férfira, aki csak visszamosolygott rá.

– Ahhoz többször el kell velem jönnöd.

Puzzel

1. Amikor találkoztunk

Szokásához híven, Lilien miután végzett a munkában elment abba a kis éjjel-nappali boltba, ahol már törzsvendégnek számított. Bevásárolt és fáradtan, de elégedetten indult el kis lakása felé. Hűvös volt az idő, pedig már június vége volt. Már itt kéne lennie a nyárnak, de esténként ennek semmi nyoma sem volt.

Lilien nagyon boldognak látszott, hiszen volt munkahelye, otthona, meg tudta venni, amire szüksége volt. A kérdésre, vajon tényleg boldog-e, azt válaszolná: nem. Eljött Szöulba, otthagyva régi életét, hogy tiszta lappal újat kezdhessen, de itt sem úgy történnek a dolgok, ahogy szerette volna. Persze még így is sokkal jobban érezte magát itt, mint régi otthonában. Az embereknek fel sem tűnt mitől szenved, mert sokaknak meg volt az, ami neki nem, és nem tudott rájönni, mért. Huszonöt év alatt nem tudott rájönni, mi nem stimmel vele. Néha úgy tűnt beletörődött, de legbelül tudta, hogy ez nem igaz.

Magában dúdolva, és ábrándozva lépkedett hazafelé. Már csak pár háztömbre volt attól a háztól, amelyben lakott. Alig várta, hogy szerényen berendezett kis lakásában legyen, ami az övé, csak az övé. Boldog mosoly ült ki arcára. A belvárosban elsétált a pláza előtt, és a hatalmas üvegfalban megnézte magát. Megállt, és tetőtől talpig végignézett tükörképén. Mi van vele? Miért nem fontos senkinek? Pedig csinos, tiszta, ápolt, de ez senkit nem érdekelt. Senki nem látta, hogy milyen értékek vannak benne, viszont a hibáit rögtön mindenki észrevette.

– Mit csinálok mindig rosszul? – kérdezte a tükörképét.

Mivel választ nem kapott, megvonta a vállát és tovább ment. Az úttesten lévő zebrához érve látta, hogy zöld a gyalogosok tájékoztatásául szolgáló jelző lámpa, ezért lelépett az útra. Ahogy haladt keresztül az úttesten szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Egy autó volt. Fekete Peugeot. Nyugodtan haladt tovább, de rá kellett jönnie, az autó nem fog megállni, hiába van neki piros jelzése. Abban a pillanatban, hogy ezt végig gondolta megdermedt, akár csak a macskák ilyen helyzetben, és csak figyelte az egyre közeledő járművet. A sofőr körülbelül hat méterre a zebrától kezdett bele a satu fékbe, és rántotta jobbra a kormányt. Kisodródott a szélső sávba, füstöltek a kerekei és keresztbe fordult az úttesten. Lilien ekkor szaladt félre és szemét az autóra szegezte. Amint észhez tért rémületéből rögtön a kocsiban ülő alakra nézett. Látta, hogy a fejét a kormányra hajtja, és nem mozdul. Nem tudta odamenjen-e vagy sem. Pár másodperc múlva elszállt hirtelen jött félelme és odasietett az autóhoz. Körbe járta, majd a vezető felőli ajtón bekopogott. A sofőr továbbra sem mozdult.

– Hahó! Jól van? – kérdezte, de nem jött válasz.

Sóhajtott egyet és újra kopogott, kicsit erősebben. Semmi.

– Ez így nem jó. Megfogta a kilincset és végig futott az agyán, mi van, ha meghalt? Akkor ő lesz a hibás? Mit csinál majd?

Nem töprengett tovább. Meghúzta a kilincset és kinyitotta az ajtót. Egy férfi ült a volánnál. Öltöny volt rajta. Arccal a kormányra volt borulva, de úgy tűnt normálisan lélegzik. Lilien egy hosszú gondolkodás után a KRESZ oktatáson tanult fogás segítségével kihúzta a férfit és a földre fektette. Mikor szemtől szembe látta az illető arcát rájött, hogy aki majdnem elütötte az nem más, mint Kim Jaejoong. Amint ez tudatosult benne visszatért a való világba, és abban a pillanatban megcsapta orrát az erős alkohol szag.

– Részeg. – állapította meg, és körbenézett, van-e valaki más rajta kívül a környéken. Nem lenne jó Jaejoongnak, ha valaki észrevenné mi történt.

Kettőjükön kívül senki nem volt az utcán. Lilien gondolkodott, mit is csináljon. Itt nem hagyhatja, ha meg találja valaki ugyan úgy bajban lesz. Így hát nagy nehezen felhúzta a járdára, kinyújtotta végtagjait, majd fejét megemelve táskáját alá tette. Nagyokat sóhajtozva nézte, amint a férfi egyenletesen veszi a levegőt.

– Legalább nem halott. Majd csak felébred.

Elkezdett körbe nézelődni. Itt hagyni nem akarta, ezért fogta magát és leült egy padra, majd onnan bámulta tovább.

– Miért van ilyen hűvös?

Lilien arra eszmélt fel, hogy feje hátra bicsaklik. Amikor szemét kinyitotta szüksége volt egy kis időre, amíg megszokta a napfényt. Nappal lett. Tök jó. Ránézett Jaejoongra és megállapította: elmozdult. Szóval nem lehet nagy baja.

Abban a pillanatban meg is mozdult, kezét homlokára, majd szemére tette és elkezdte azt dörzsölni. Nyögött néhányat és felült. Lilien odament hozzá és mellé guggolt.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Hmm... azt hiszem. Mi történt? – nézett értetlenül körbe Jaejoong.

– Hát majdnem elgázoltál, mikor átmentem a zebrán.

– Jézusom!! Hol a kocsim? – nézett rémülten körbe.

– Nem.

– Mit nem? – kérdezte Jaejoong értetlenül.

– Nem lett semmi bajom. Köszönöm kérdésed, de te ittasan vezettél ugye?

– Igen. Nem szóltál ugye senkinek? Bajom lesz, ha hívtál valakit. Mégis hova lett az autóm?

– Nem hívtam senkit. A kocsiddal pedig félre álltam. A pláza parkolójában megtalálod. – mondta Lilien büszkén és kihúzta magát.

– Hogy mit csináltál a kocsimmal!? Van egyáltalán jogsid? Ugye nem karcoltad meg?

– Nekem van, de neked nem sokáig lesz, ha így folytatod.

Jaejoong lehajtotta a fejét, és káromkodott egyet. Vett egy mély levegőt, kifújta, majd felnézett Lilienre.

– Mit kérsz a hallgatásért cserébe? – nézett egyenesen a szemébe, és olyan arcot vágott, mint aki felsőbbrendűnek képzeli magát.

– Hogy mi? – Lilien értetlenkedve nézett rá. Ő nem is gondolt ilyesmire. – Semmit, csak annyit hogy kezdj magaddal valamit, mert egész este itt voltam miattad és fázok. Fáj mindenem. Ráadásul éhes is vagyok. Szóval, szia. Meg leszel ugye? – ezzel felegyenesedett és sarkon fordult.

Elindult a zebra felé és körbenézett jó alaposan mindkét irányba, várt pár másodpercet és gyors léptekkel elindult át a másik oldalra.

Jaejoong csak nézte, amint a lány távolodik. Fel sem fogta milyen hirtelen lett otthagyva. Szemével végig követte amint eltűnik az egyik utcában. Felállt, és nyújtózkodott, körbe nézet, de még mindig senki nem járt a környéken.

Most el kéne tűnnie, mielőtt észreveszik, hogy az éjszakát a járdán fekve töltötte. Felkelt, leporolta ruháját és ekkor vette észre, hogy a feje alá volt téve valami. A lány táskája. Fölvette a földről és abba az irányba tekintett, amerre látta a lányt elmenni de teljesen eltűnt már látóteréből. Inkább elindult kocsija felé. Azon kezdett töprengeni, nem volt-e kissé arrogáns, elvégre majdnem elgázolta, de ő itt maradt segíteni és még eddig bajba sem sodorta. Ráadásul a táskáját is elhagyta miatta.

Ahogy oda ért az autóhoz meg állapította, hogy semmi baja.

– Tényleg tud vezetni. – Ha egy karcolás lett volna rajta gondolkodhatott volna, hogyan magyarázza meg a menedzsernek. Beszállt, a táskát ledobta az anyós ülésre és beindította a motort. Milyen figyelmes volt az a lány, hogy a kabátja zsebébe tette a kulcsot. Még csak a nevét sem kérdezte meg. Ránézett a mellette heverő táskára és úgy döntött vissza szolgáltatja neki, akkor majd odafigyel, hogy ne a bunkó idol énjét mutassa neki. Belenyúlt és kivette belőle a papírokat.

– Ezekre biztos szükséged lesz... Ro Lilien. – Elmosolyodott, kezét a kormánykerékre tette, egyesbe rakta a sebesség váltót és beletaposott a gázba.

KeyBoriTasz

KeyBoriTasz

– Mit keresel te itt? – tettem fel a kérdést drága de nem egyetlen idol iskolatársamnak, aki éppen a rajzteremben felállított beállítás almáját dézsmálta. – Hm? Mit csinálsz? Azt rajzoljuk. – mondtam kissé ingerültebben, mert arra az almára még igencsak szükségem lett volna.

– Őőő. Azt hittem nem kell. Más már bele harapott az egyik oldalon.

– És ez feljogosít arra, hogy megedd a másik felét?

– Bocs.– majd ledobta az asztalra a megrágcsált gyümölcsöt.

Megtörölte kezét a pólója aljába, állát felszegte és elindult kifelé az ajtón.

– Ennyi? Bocs? Ennyivel el van rendezve?

– Csak egy alma. Most mit rinyálsz?

– Rinyálok? Én kérek elnézést, mert felháborodok azon, hogy bele ettél a munkánkba.

– Jaj már! Annyira nagy cucc? Majd megoldod szépen és raksz oda másikat.

Lenyeltem mérgem, nincs értelem veszekednem vele, úgysem fogja megérteni.

– Igen. Persze majd megoldom. – mosolyogtam rá.

Kicsit furcsán nézett de vállat vonva elment.

Elkezdtem rendezgetni a tantermet. Volt még időm egy új beállítást össze rakni mielőtt a szakkör elkezdődött. Mivel almám nem volt ezért egy felfüggesztett drapériát állítottam be. Amikor minden tökéletes lett jöttek a többiek. Kérdezték miért változott a beállítás, mert úgy tudták végig rajzoljuk ahogy elfogy az alma. Azt mondtam nekik nem bírta ki és elmászott. Ezen nevettek egyet majd nagy lendülettel vetettük bele magunkat a munkában, de én nem tudtam a kis összetűzésemet Kibummal elfelejteni. Hamar eltelt a rajzszakköre szánt három óra, és már pakolni is kellett. Ahogy pakoltam a kezembe akadt néhány régebbi rajz, amik isteni ötlet adtak.

– Én rinyálok? Na majd meglátjuk. – motyogtam magamban.

Másnap végig szenvedtem az első négy órámat. Az ötödik az ének volt amit szertettem, de azt már kevésbé, hogy Kibummal és a kis idol csapatával vagyok egy csoportban. Név szerint a jó csávók bandájába tartozott Jonghyun, Jinki, Taemin, Minho és Kibum. Ragyogóak, tehetségesek és nem utolsósorban helyesek is. Ők a mi kis szemünk fényei. Na igen! Valamik a szemünkben, de nem fények. Főleg nem Kibum a tegnapi tettével és viselkedésével.

Miután túléltem az éneket elmentem az ebédlőbe. Elkezdtem enni, de alig tartottam az ebédem felénél amikor meghatoltam Kibum hangját.

– Remek. – dünnyögtem.

Kizártam őket a tudatomból, de pár perc múlva elkezdtem fülelni. Esküszöm nem voltam rá kíváncsi de hát, hogy csukhatnám be a fülem? Meghallottam, amint egy lányról beszélt, barna hajú és szemű, magas és eszméleten hisztis. Ezekkel a jelzőkkel illette Kibum a lányt. A tegnap történtek után tuti, hogy rólam beszél. Mit képzel!? Felálltam az asztaltól és elindultam az asztaluk felé. Épp szólásra nyitottam volna a számat...

- Ez a Kira! Ha tudom, hogy ilyen hibbant! Ráadásul semmi divat érzéke.! Láttátok már ma? Egy rózsaszín topphoz, keki zöld szoknyát vet fel. Uhhhh, borzalmas!

Ohh. Ez nem én vagyok. De ekkor már késő volt. Az asztaluk előtt álltam és nagy szemekkel néztem az öt ragyogó srácra. Ciki.

– Na, mi van? -kérdezte Kibum nagyon bunkón.

– Mi? – eszméltem fel.

– MI VAN? Minek jöttél ide?

Uhhh te, ez a gyerek kezd tényleg felhúzni. Gondolkodj.

– Tartozol nekem. – nyögtem ki végül.

– Mi!?

– Na mi, mi? Jól halottad. – próbáltam határozott tekintettel nézni rá. Tegnap megetted az almám.

Hatalmas röhögés zavarta meg a szemcsatánkat.

– Mit csináltál? – kérdezte Jonghyun és hátba verte Kibumot úgy, hogy az előre vágódott az asztalnak.

– Semmit!

– Hát, ez a lány azt mondja megetted az almáját. Melyiket? Mert valamit biztos nem csináltál jól, ha ma így fel van háborodva.

– Csak tegnap sírt nekem, mert szerinte egy hatalmas bűnt követtem el azzal, hogy megettem azt az almát, amibe Éva már beleharapott.

– Igen, és nem tudtam pótolni ezért tartozol nekem.

– Hajjj...Oké. – válaszolta halál nyugodtan.

– Mi? – én viszont meglepődtem, további szócsatára számítottam. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar megadja magát.

A többiek a torkuk köszörülték, elnéztek a másik irányba, majd lassan hátratolták székeiket és elviharzottak. Haverok, mindig számíthatsz rájuk.

– Na, jól van. Bökd ki mit akarsz! Aláírást? Egyközös képet? Randizni? Vagy esetleg smárolni?

– Nem! – jöttem zavarba. – Ugyan eszembe sem jutott.

– Akkor? Mit ilyen nagy a szád? – felállt és elindult kifelé a többiek után.

– Szükségem van a testedre. -szóltam utána.

Erre akkorát esett, hogy öröm volt nézni. Úgy tűnik az ilyenekre nincs felkészülve.

– Mi!? – kérdezett, majd felugrott a földről.

– Jól halottad. Ma 5-kor a 13/c teremben várlak. – elindultam én is, de visszafordulva hozzátettem. – Készülj fel! Ez egy nagyon hosszú menet lesz, és sajogni fog mindened.

Kibum erre eltátotta a száját, és lefagyva állt az ebédlő közepén. Vicces. Sikerült pofára ejtenem. Pedig nem is túloztam, mint ahogy ő. Fogtam a cuccom és elmentem mellette. Had gondolkodjon az a pici agya.

A nap hátra levő részében volt még két órám. Az a nőstényördög angoltanár általában mindig felhúzza az agyam, de ma nem sikerült. Egész órán csak arra tudtam gondolni, hogy suli után adok ám Kibumnak. Amikor elképzeltem mit fog majd szenvedni, nevetnem kellett. Hamar eltelt az angol óra, és én már repültem is a terembe, ahova Kibumot rendeltem. Meglepetésemre, már ott volt. Kíváncsian nézelődött. Mikor észre vette, hogy megjöttem csodálkozva kérdezte meg:

– Te most komolyan itt akarod csinálni!? – csodálkozott el.

– Igen, persze! Szerinted miért hívtalak volna ide ha nem itt akarnám.

– Oooké. – mondta és körbe pillantott. – Hogy akarod?

– Húzz egy széket az asztal mellé és ülj le.

Oda húzott magának egy széket. Levette pulóverét, ami alatt egy kék póló volt. Leült és felnézett rám. Én leültem vele szemben egy bakra. Egy kissé értetlen fejet vágott.

– Ne mozdulj.

– Mit csinálsz? – kérdezte, meglepve.

– Hát, felhasználom a tested. – mondtam teljes nyugodtsággal és elkezdtem rajzolni.

Fél óra múlva Kibum törte meg a csendet, egy tüsszentéssel.

– Egészségedre. – mondtam.

– Mi ez!?

– Mi mi?

Megint tüsszentett. És elkezdte a fejét forgatni.

– Mondtam ne mozogj.

– De van valami ami irritálja az orrom.

Elkezdett az asztalon nézelődni, majd kis idő múlva...

– Meg van!

– Mégis micsoda? – de elegem lett a mi kérdésből.

– Ez irritált annyira. – és felemelte az asztalon heverő tárgyak közül a borsótartót. – Allergiás vagyok a borsóra.

– Áhh. – tudomásul vettem.

Felállt és arrább vitte a kis tartót. Miután vissza ült én folytattam a rajzolást. Egy óra múlva megszólalt.

– Még meddig?

– Már csak két óra.

– Ahhh!! Kegyetlen vagy.

– Ne beszélj! Mozog az arcod.

– Bocsánat.

Erre elmosolyodtam a rajztábla mögött. Normálisan bocsánatot kért. Ez haladás. Három óra múlva kész lettem. Elégedett voltam magammal. Ezzel az új szénceruzával gyorsan lehet haladni. Mikor felpillantottam láttam, hogy Kibum mozdulatlan. Elaludt. Nem lehet valami kényelmes így aludni, de legalább csöndben maradt és nem mozgott. Lettem az eszközöket a kezemből és az ölemből a táblát. Halkan kimentem, hogy megmossam a kezem. Mikor visszamentem a terembe Kibum már felébredt és a rajzot nézte, amit róla készítettem.

– Ez... Ez fantasztikus. – és hangjában csodálatot halottam ki.

– Tetszik?

– Igen. Ez eszméletlen jó. Nagyon ügyes vagy.

– Köszönöm.

Elindult a tanári asztalhoz és felvette az ott heverő rajzokat is.

– Ezt mind te készítetted? -nézett rám nagy szemekkel. Sehol nem látszódott benne az az idegesítő alak akit eddig ismertem.

– Igen.

– Hogy tudsz ilyeneket csinálni?

– Sokat gyakorolok... Főleg ha hagynak, és nem eszik meg a beállításomat.

– Sajnálom. – mondta fejét lehajtva.

– Rendben. Mehetsz.

– Máris? – tette le a rajzokat.

– Talán szeretnél még modellt ülni? Nem volt még elég.

Lesütötte szemét.

– Szeretném látni a többi munkád, és azt is hogyan dolgozol.

– Rendben. – mosolyodtam el szélesen. – akkor gyere el holnap is.

– Itt leszek. – és a mosoly, amit rám villantott, tisztának és őszintének tűnt.

Megfordult és elindult kifelé a teremből. Sántított kicsit. Erre csak kuncogtam magamba. Elzsibbadt a lába.