Puzzel

3. Nem is vagy olyan vészes

Lilien meglepődött. A vacsora jó volt. Élvezte Jaejoong társaságát és ígéretéhez híven rengeteget evett. Egy kicsi étterembe ültek be, ami nagyon otthonos volt. Egész végig beszélgettek. Jaejoong kérdezgetett, Lilien válaszolt. Néha szurkálódtak, sokat nevettek. Jól érezték magukat, ami mindkettőjük számára furcsa volt, hiszen ez volt az, amire mindketten vágytak. Nem voltak kínosan csöndes részek, úgy beszélgettek mintha évek óta ismernék egymást. Amióta Lilien Szöulba jött nem igen ment el kikapcsolódni. Nem foglalkozott azzal, hogy barátai legyenek, már nem tartotta létfontosságúnak. Nem törődött már azzal sem, hogy valakivel jobban elbeszélgessen. Megtanulta, már senki sem marad vele túl sokáig, ezért most is csak mosolygott. Miért ne élvezhetné ki azt a rövidke időt, amíg boldog lehet és egésznek érezheti magát. Olyan tökéletes volt minden, egyszer sem kezdett el borongósan gondolkodni és olyan hamar elrepült az idő. Hamar megnyílt Jaejoongnak. Úgy sincs jelentősége. Sosincs.

Jaejoong is az este folyamán egyre felszabadultabbnak érezte magát, pedig egy csepp alkoholt sem fogyasztott. Nagyon boldog volt, hogy Lilien beadta a derekát és eljött vele. Otthon úgyis csak egyedül lett volna, vagy egy bárban itta volna le magát a sárga földig. Nagyon érdekelte azonban, hogy Lilien honnan jött, miért jött, mióta van itt. Ahogy telt az idő észrevette, hogy egyre jobban bámulja a lány szőke haját, kékes színű szemét természetes színű bőrét. Ritkaság volt erre felé, és nagyon tetszett neki. Egy percig sem gondolkodott azon, vajon meg szabad–e bíznia benne. Megbízott. A beszólások és piszkálódások közben is olyan érzése volt, hogy őszinte, megbízható, bár kissé félénk és nagyon önbizalom hiányos, amit igazából nem értett, hiszen nagyon szép és értelmes lány volt. De hát mindenkinek vannak mumusai. Ő már csak tudja. Mikor rákérdezett, hogy miért jött el otthonról, Lilien egy kicsit húzta a száját, de elmondta. Röviden, tömören összefoglalta életét, majd gyorsan le is zárta ezt a kérdést. Nem volt rejtegetni valója, de nem is akart róla beszélni. Szerette volna elfelejteni. Jaejoong ezt is teljesen megértette. Az ő életében is vannak dolgok, amik nem éppen a legelfogadhatóbbak. Nagyon büszke lett magára miután Lilien is megnyílt neki. Nagyon elmerengve mesélt. Lehetett érezni szavaiban a keserűséget, a fáradságot, de akárhányszor egymásra esett a tekintetük Lilien mindig biztatóan elmosolyodott. Mennyi erő és kitartás van benne. Egyszer csak Lilien törte meg a bizalmas beszélgetést.

– Máskor is volt már, hogy ittasan vezettél?

– Hát... igen. Sajnos.

– Volt már, hogy baj is lett belőle?

– Egyszer, de hála az égnek csak magamban tettem kárt. – szégyellte az alkohollal való kapcsolatát.

– Miért jó az alkohol?

– Miért?

– Az íze nem jó, nagyon drága, és csak a baj van vele.

– Baj? Igen, de tudod, vannak emberek, akik nem képesek elviselni az életet, a fájdalmakat és a kudarcot. Túl gyengék. Az alkoholtól pedig egy ideig erősnek érzik magukat.

– Én sem vagyok erős. – Jaejoong erre rá nézett. Miért ennyire reményvesztett? Nem is tudja milyen erős. – Mégsem iszok. Nem oldom meg vele a problémákat... és tényleg szörnyű az íze. – nevette el magát Lilien.

Milyen igaza van. De bárcsak ennyire egyszerű lenne. Végül Jaejoong is elnevette magát a dolog abszurditásán. Ez a lány nagyon reálisan lát mindent. Hisz az álmokban, de nem él bennük. Fél az álmoktól. Ezen merengve hirtelen rájött, hogy mi is az, ami miatt igazán a lánnyal akart lenni: mert erősnek mutatja magát, de valójában nagyon törékeny, és szeretné megvédeni. Bebizonyítani neki, hogy nem kell félnie az álmaitól. De hogyan csinálja? Hiszen ő maga sem tudja, hogy ez hogyan lehetséges.

A vacsora után Jaejoong ígéretéhez híven haza vitte Lilient. Leparkolt a tízemeletes ház előtt, majd kiszállt és kinyitotta az ajtót Liliennek is.

– Köszönöm a vacsorát!

– Jó volt? Élvezted?

– Mit?

– A társaságom?

– Hmm. Igen.

– Még mindig bunkónak tartasz?

– Nem annyira.

– Nem annyira? Ez mit jelenet?

– Azt, hogy már nem tartalak „annyira bunkónak”, mint eddig, mivel rájöttem te is csak egy ember vagy, aki nem csak a boldog énjét mutatja a világnak.

– Te is csak? Miért? Ki még?

Lilien keserű mosollyal az arcán nézet Jaejoong sötét színű szemeibe.

– Én is ilyen vagyok... Szerintem.

Jaejoong ezen elgondolkodott. Lehet, hogy ezért is érdeklődik iránta? Mert önmagát látja benne, és tudja, neki is szüksége van valakire. Csak Lilien már lemondott róla, hogy megkeresse azt a valakit.

– És jó, hogy ilyen vagyok?

– Inkább nem könnyű. Tudod, senki sem szereti az őszinte embereket, mert mindig igazat mondanak, és az igazság sokszor fáj... Nagyon fáj.

– Én...

– Akkor? Most visszakapom a táskám?

Jeajoong meglepődött az újabb hirtelen témaváltáson.

– Persze, de előtte...

– Nem.

– Mit nem? Nem is mondtam semmit.

– Csak add vissza!

– Jól van na. – Jaejoong hátra ment a kocsi csomagtartójához és kivette a táskát. – Itt van.

– Köszönöm.

– Igazán nincs mit.

Néztek egymásra egy darabig majd Jaejoong megszólalt.

– Menj csak be.

– Oké. – ezzel Lilien megfordult és elindult otthona irányába. – Jaejoong! – szólt hirtelen vissza. Jaejoong meglepetten nézett rá. – Köszönöm.

– Most mit? – húzta száját félmosolyra.

– Csak, köszönöm.

Nem értette pontosan, mit köszönt meg, de valahogy a lelkének nagyon jól esett és úgy érezte neki is ezt kell mondania.

– Én is.