Puzzel

1. Amikor találkoztunk

Szokásához híven, Lilien miután végzett a munkában elment abba a kis éjjel-nappali boltba, ahol már törzsvendégnek számított. Bevásárolt és fáradtan, de elégedetten indult el kis lakása felé. Hűvös volt az idő, pedig már június vége volt. Már itt kéne lennie a nyárnak, de esténként ennek semmi nyoma sem volt.

Lilien nagyon boldognak látszott, hiszen volt munkahelye, otthona, meg tudta venni, amire szüksége volt. A kérdésre, vajon tényleg boldog-e, azt válaszolná: nem. Eljött Szöulba, otthagyva régi életét, hogy tiszta lappal újat kezdhessen, de itt sem úgy történnek a dolgok, ahogy szerette volna. Persze még így is sokkal jobban érezte magát itt, mint régi otthonában. Az embereknek fel sem tűnt mitől szenved, mert sokaknak meg volt az, ami neki nem, és nem tudott rájönni, mért. Huszonöt év alatt nem tudott rájönni, mi nem stimmel vele. Néha úgy tűnt beletörődött, de legbelül tudta, hogy ez nem igaz.

Magában dúdolva, és ábrándozva lépkedett hazafelé. Már csak pár háztömbre volt attól a háztól, amelyben lakott. Alig várta, hogy szerényen berendezett kis lakásában legyen, ami az övé, csak az övé. Boldog mosoly ült ki arcára. A belvárosban elsétált a pláza előtt, és a hatalmas üvegfalban megnézte magát. Megállt, és tetőtől talpig végignézett tükörképén. Mi van vele? Miért nem fontos senkinek? Pedig csinos, tiszta, ápolt, de ez senkit nem érdekelt. Senki nem látta, hogy milyen értékek vannak benne, viszont a hibáit rögtön mindenki észrevette.

– Mit csinálok mindig rosszul? – kérdezte a tükörképét.

Mivel választ nem kapott, megvonta a vállát és tovább ment. Az úttesten lévő zebrához érve látta, hogy zöld a gyalogosok tájékoztatásául szolgáló jelző lámpa, ezért lelépett az útra. Ahogy haladt keresztül az úttesten szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Egy autó volt. Fekete Peugeot. Nyugodtan haladt tovább, de rá kellett jönnie, az autó nem fog megállni, hiába van neki piros jelzése. Abban a pillanatban, hogy ezt végig gondolta megdermedt, akár csak a macskák ilyen helyzetben, és csak figyelte az egyre közeledő járművet. A sofőr körülbelül hat méterre a zebrától kezdett bele a satu fékbe, és rántotta jobbra a kormányt. Kisodródott a szélső sávba, füstöltek a kerekei és keresztbe fordult az úttesten. Lilien ekkor szaladt félre és szemét az autóra szegezte. Amint észhez tért rémületéből rögtön a kocsiban ülő alakra nézett. Látta, hogy a fejét a kormányra hajtja, és nem mozdul. Nem tudta odamenjen-e vagy sem. Pár másodperc múlva elszállt hirtelen jött félelme és odasietett az autóhoz. Körbe járta, majd a vezető felőli ajtón bekopogott. A sofőr továbbra sem mozdult.

– Hahó! Jól van? – kérdezte, de nem jött válasz.

Sóhajtott egyet és újra kopogott, kicsit erősebben. Semmi.

– Ez így nem jó. Megfogta a kilincset és végig futott az agyán, mi van, ha meghalt? Akkor ő lesz a hibás? Mit csinál majd?

Nem töprengett tovább. Meghúzta a kilincset és kinyitotta az ajtót. Egy férfi ült a volánnál. Öltöny volt rajta. Arccal a kormányra volt borulva, de úgy tűnt normálisan lélegzik. Lilien egy hosszú gondolkodás után a KRESZ oktatáson tanult fogás segítségével kihúzta a férfit és a földre fektette. Mikor szemtől szembe látta az illető arcát rájött, hogy aki majdnem elütötte az nem más, mint Kim Jaejoong. Amint ez tudatosult benne visszatért a való világba, és abban a pillanatban megcsapta orrát az erős alkohol szag.

– Részeg. – állapította meg, és körbenézett, van-e valaki más rajta kívül a környéken. Nem lenne jó Jaejoongnak, ha valaki észrevenné mi történt.

Kettőjükön kívül senki nem volt az utcán. Lilien gondolkodott, mit is csináljon. Itt nem hagyhatja, ha meg találja valaki ugyan úgy bajban lesz. Így hát nagy nehezen felhúzta a járdára, kinyújtotta végtagjait, majd fejét megemelve táskáját alá tette. Nagyokat sóhajtozva nézte, amint a férfi egyenletesen veszi a levegőt.

– Legalább nem halott. Majd csak felébred.

Elkezdett körbe nézelődni. Itt hagyni nem akarta, ezért fogta magát és leült egy padra, majd onnan bámulta tovább.

– Miért van ilyen hűvös?

Lilien arra eszmélt fel, hogy feje hátra bicsaklik. Amikor szemét kinyitotta szüksége volt egy kis időre, amíg megszokta a napfényt. Nappal lett. Tök jó. Ránézett Jaejoongra és megállapította: elmozdult. Szóval nem lehet nagy baja.

Abban a pillanatban meg is mozdult, kezét homlokára, majd szemére tette és elkezdte azt dörzsölni. Nyögött néhányat és felült. Lilien odament hozzá és mellé guggolt.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Hmm... azt hiszem. Mi történt? – nézett értetlenül körbe Jaejoong.

– Hát majdnem elgázoltál, mikor átmentem a zebrán.

– Jézusom!! Hol a kocsim? – nézett rémülten körbe.

– Nem.

– Mit nem? – kérdezte Jaejoong értetlenül.

– Nem lett semmi bajom. Köszönöm kérdésed, de te ittasan vezettél ugye?

– Igen. Nem szóltál ugye senkinek? Bajom lesz, ha hívtál valakit. Mégis hova lett az autóm?

– Nem hívtam senkit. A kocsiddal pedig félre álltam. A pláza parkolójában megtalálod. – mondta Lilien büszkén és kihúzta magát.

– Hogy mit csináltál a kocsimmal!? Van egyáltalán jogsid? Ugye nem karcoltad meg?

– Nekem van, de neked nem sokáig lesz, ha így folytatod.

Jaejoong lehajtotta a fejét, és káromkodott egyet. Vett egy mély levegőt, kifújta, majd felnézett Lilienre.

– Mit kérsz a hallgatásért cserébe? – nézett egyenesen a szemébe, és olyan arcot vágott, mint aki felsőbbrendűnek képzeli magát.

– Hogy mi? – Lilien értetlenkedve nézett rá. Ő nem is gondolt ilyesmire. – Semmit, csak annyit hogy kezdj magaddal valamit, mert egész este itt voltam miattad és fázok. Fáj mindenem. Ráadásul éhes is vagyok. Szóval, szia. Meg leszel ugye? – ezzel felegyenesedett és sarkon fordult.

Elindult a zebra felé és körbenézett jó alaposan mindkét irányba, várt pár másodpercet és gyors léptekkel elindult át a másik oldalra.

Jaejoong csak nézte, amint a lány távolodik. Fel sem fogta milyen hirtelen lett otthagyva. Szemével végig követte amint eltűnik az egyik utcában. Felállt, és nyújtózkodott, körbe nézet, de még mindig senki nem járt a környéken.

Most el kéne tűnnie, mielőtt észreveszik, hogy az éjszakát a járdán fekve töltötte. Felkelt, leporolta ruháját és ekkor vette észre, hogy a feje alá volt téve valami. A lány táskája. Fölvette a földről és abba az irányba tekintett, amerre látta a lányt elmenni de teljesen eltűnt már látóteréből. Inkább elindult kocsija felé. Azon kezdett töprengeni, nem volt-e kissé arrogáns, elvégre majdnem elgázolta, de ő itt maradt segíteni és még eddig bajba sem sodorta. Ráadásul a táskáját is elhagyta miatta.

Ahogy oda ért az autóhoz meg állapította, hogy semmi baja.

– Tényleg tud vezetni. – Ha egy karcolás lett volna rajta gondolkodhatott volna, hogyan magyarázza meg a menedzsernek. Beszállt, a táskát ledobta az anyós ülésre és beindította a motort. Milyen figyelmes volt az a lány, hogy a kabátja zsebébe tette a kulcsot. Még csak a nevét sem kérdezte meg. Ránézett a mellette heverő táskára és úgy döntött vissza szolgáltatja neki, akkor majd odafigyel, hogy ne a bunkó idol énjét mutassa neki. Belenyúlt és kivette belőle a papírokat.

– Ezekre biztos szükséged lesz... Ro Lilien. – Elmosolyodott, kezét a kormánykerékre tette, egyesbe rakta a sebesség váltót és beletaposott a gázba.