KeyBoriTasz

KeyBoriTasz

– Mit keresel te itt? – tettem fel a kérdést drága de nem egyetlen idol iskolatársamnak, aki éppen a rajzteremben felállított beállítás almáját dézsmálta. – Hm? Mit csinálsz? Azt rajzoljuk. – mondtam kissé ingerültebben, mert arra az almára még igencsak szükségem lett volna.

– Őőő. Azt hittem nem kell. Más már bele harapott az egyik oldalon.

– És ez feljogosít arra, hogy megedd a másik felét?

– Bocs.– majd ledobta az asztalra a megrágcsált gyümölcsöt.

Megtörölte kezét a pólója aljába, állát felszegte és elindult kifelé az ajtón.

– Ennyi? Bocs? Ennyivel el van rendezve?

– Csak egy alma. Most mit rinyálsz?

– Rinyálok? Én kérek elnézést, mert felháborodok azon, hogy bele ettél a munkánkba.

– Jaj már! Annyira nagy cucc? Majd megoldod szépen és raksz oda másikat.

Lenyeltem mérgem, nincs értelem veszekednem vele, úgysem fogja megérteni.

– Igen. Persze majd megoldom. – mosolyogtam rá.

Kicsit furcsán nézett de vállat vonva elment.

Elkezdtem rendezgetni a tantermet. Volt még időm egy új beállítást össze rakni mielőtt a szakkör elkezdődött. Mivel almám nem volt ezért egy felfüggesztett drapériát állítottam be. Amikor minden tökéletes lett jöttek a többiek. Kérdezték miért változott a beállítás, mert úgy tudták végig rajzoljuk ahogy elfogy az alma. Azt mondtam nekik nem bírta ki és elmászott. Ezen nevettek egyet majd nagy lendülettel vetettük bele magunkat a munkában, de én nem tudtam a kis összetűzésemet Kibummal elfelejteni. Hamar eltelt a rajzszakköre szánt három óra, és már pakolni is kellett. Ahogy pakoltam a kezembe akadt néhány régebbi rajz, amik isteni ötlet adtak.

– Én rinyálok? Na majd meglátjuk. – motyogtam magamban.

Másnap végig szenvedtem az első négy órámat. Az ötödik az ének volt amit szertettem, de azt már kevésbé, hogy Kibummal és a kis idol csapatával vagyok egy csoportban. Név szerint a jó csávók bandájába tartozott Jonghyun, Jinki, Taemin, Minho és Kibum. Ragyogóak, tehetségesek és nem utolsósorban helyesek is. Ők a mi kis szemünk fényei. Na igen! Valamik a szemünkben, de nem fények. Főleg nem Kibum a tegnapi tettével és viselkedésével.

Miután túléltem az éneket elmentem az ebédlőbe. Elkezdtem enni, de alig tartottam az ebédem felénél amikor meghatoltam Kibum hangját.

– Remek. – dünnyögtem.

Kizártam őket a tudatomból, de pár perc múlva elkezdtem fülelni. Esküszöm nem voltam rá kíváncsi de hát, hogy csukhatnám be a fülem? Meghallottam, amint egy lányról beszélt, barna hajú és szemű, magas és eszméleten hisztis. Ezekkel a jelzőkkel illette Kibum a lányt. A tegnap történtek után tuti, hogy rólam beszél. Mit képzel!? Felálltam az asztaltól és elindultam az asztaluk felé. Épp szólásra nyitottam volna a számat...

- Ez a Kira! Ha tudom, hogy ilyen hibbant! Ráadásul semmi divat érzéke.! Láttátok már ma? Egy rózsaszín topphoz, keki zöld szoknyát vet fel. Uhhhh, borzalmas!

Ohh. Ez nem én vagyok. De ekkor már késő volt. Az asztaluk előtt álltam és nagy szemekkel néztem az öt ragyogó srácra. Ciki.

– Na, mi van? -kérdezte Kibum nagyon bunkón.

– Mi? – eszméltem fel.

– MI VAN? Minek jöttél ide?

Uhhh te, ez a gyerek kezd tényleg felhúzni. Gondolkodj.

– Tartozol nekem. – nyögtem ki végül.

– Mi!?

– Na mi, mi? Jól halottad. – próbáltam határozott tekintettel nézni rá. Tegnap megetted az almám.

Hatalmas röhögés zavarta meg a szemcsatánkat.

– Mit csináltál? – kérdezte Jonghyun és hátba verte Kibumot úgy, hogy az előre vágódott az asztalnak.

– Semmit!

– Hát, ez a lány azt mondja megetted az almáját. Melyiket? Mert valamit biztos nem csináltál jól, ha ma így fel van háborodva.

– Csak tegnap sírt nekem, mert szerinte egy hatalmas bűnt követtem el azzal, hogy megettem azt az almát, amibe Éva már beleharapott.

– Igen, és nem tudtam pótolni ezért tartozol nekem.

– Hajjj...Oké. – válaszolta halál nyugodtan.

– Mi? – én viszont meglepődtem, további szócsatára számítottam. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar megadja magát.

A többiek a torkuk köszörülték, elnéztek a másik irányba, majd lassan hátratolták székeiket és elviharzottak. Haverok, mindig számíthatsz rájuk.

– Na, jól van. Bökd ki mit akarsz! Aláírást? Egyközös képet? Randizni? Vagy esetleg smárolni?

– Nem! – jöttem zavarba. – Ugyan eszembe sem jutott.

– Akkor? Mit ilyen nagy a szád? – felállt és elindult kifelé a többiek után.

– Szükségem van a testedre. -szóltam utána.

Erre akkorát esett, hogy öröm volt nézni. Úgy tűnik az ilyenekre nincs felkészülve.

– Mi!? – kérdezett, majd felugrott a földről.

– Jól halottad. Ma 5-kor a 13/c teremben várlak. – elindultam én is, de visszafordulva hozzátettem. – Készülj fel! Ez egy nagyon hosszú menet lesz, és sajogni fog mindened.

Kibum erre eltátotta a száját, és lefagyva állt az ebédlő közepén. Vicces. Sikerült pofára ejtenem. Pedig nem is túloztam, mint ahogy ő. Fogtam a cuccom és elmentem mellette. Had gondolkodjon az a pici agya.

A nap hátra levő részében volt még két órám. Az a nőstényördög angoltanár általában mindig felhúzza az agyam, de ma nem sikerült. Egész órán csak arra tudtam gondolni, hogy suli után adok ám Kibumnak. Amikor elképzeltem mit fog majd szenvedni, nevetnem kellett. Hamar eltelt az angol óra, és én már repültem is a terembe, ahova Kibumot rendeltem. Meglepetésemre, már ott volt. Kíváncsian nézelődött. Mikor észre vette, hogy megjöttem csodálkozva kérdezte meg:

– Te most komolyan itt akarod csinálni!? – csodálkozott el.

– Igen, persze! Szerinted miért hívtalak volna ide ha nem itt akarnám.

– Oooké. – mondta és körbe pillantott. – Hogy akarod?

– Húzz egy széket az asztal mellé és ülj le.

Oda húzott magának egy széket. Levette pulóverét, ami alatt egy kék póló volt. Leült és felnézett rám. Én leültem vele szemben egy bakra. Egy kissé értetlen fejet vágott.

– Ne mozdulj.

– Mit csinálsz? – kérdezte, meglepve.

– Hát, felhasználom a tested. – mondtam teljes nyugodtsággal és elkezdtem rajzolni.

Fél óra múlva Kibum törte meg a csendet, egy tüsszentéssel.

– Egészségedre. – mondtam.

– Mi ez!?

– Mi mi?

Megint tüsszentett. És elkezdte a fejét forgatni.

– Mondtam ne mozogj.

– De van valami ami irritálja az orrom.

Elkezdett az asztalon nézelődni, majd kis idő múlva...

– Meg van!

– Mégis micsoda? – de elegem lett a mi kérdésből.

– Ez irritált annyira. – és felemelte az asztalon heverő tárgyak közül a borsótartót. – Allergiás vagyok a borsóra.

– Áhh. – tudomásul vettem.

Felállt és arrább vitte a kis tartót. Miután vissza ült én folytattam a rajzolást. Egy óra múlva megszólalt.

– Még meddig?

– Már csak két óra.

– Ahhh!! Kegyetlen vagy.

– Ne beszélj! Mozog az arcod.

– Bocsánat.

Erre elmosolyodtam a rajztábla mögött. Normálisan bocsánatot kért. Ez haladás. Három óra múlva kész lettem. Elégedett voltam magammal. Ezzel az új szénceruzával gyorsan lehet haladni. Mikor felpillantottam láttam, hogy Kibum mozdulatlan. Elaludt. Nem lehet valami kényelmes így aludni, de legalább csöndben maradt és nem mozgott. Lettem az eszközöket a kezemből és az ölemből a táblát. Halkan kimentem, hogy megmossam a kezem. Mikor visszamentem a terembe Kibum már felébredt és a rajzot nézte, amit róla készítettem.

– Ez... Ez fantasztikus. – és hangjában csodálatot halottam ki.

– Tetszik?

– Igen. Ez eszméletlen jó. Nagyon ügyes vagy.

– Köszönöm.

Elindult a tanári asztalhoz és felvette az ott heverő rajzokat is.

– Ezt mind te készítetted? -nézett rám nagy szemekkel. Sehol nem látszódott benne az az idegesítő alak akit eddig ismertem.

– Igen.

– Hogy tudsz ilyeneket csinálni?

– Sokat gyakorolok... Főleg ha hagynak, és nem eszik meg a beállításomat.

– Sajnálom. – mondta fejét lehajtva.

– Rendben. Mehetsz.

– Máris? – tette le a rajzokat.

– Talán szeretnél még modellt ülni? Nem volt még elég.

Lesütötte szemét.

– Szeretném látni a többi munkád, és azt is hogyan dolgozol.

– Rendben. – mosolyodtam el szélesen. – akkor gyere el holnap is.

– Itt leszek. – és a mosoly, amit rám villantott, tisztának és őszintének tűnt.

Megfordult és elindult kifelé a teremből. Sántított kicsit. Erre csak kuncogtam magamba. Elzsibbadt a lába.